2015. július 28., kedd

Minyonok (film)

A Minyonok nagy durranás volt, mindenki erre várt; gyerekek, fiatalok, még a felnőttek is.
A Gruban megismert kis sárga lények mindenki érdeklődését felkeltették, és vártuk a filmek mindannyian (igen, én is). Nagy reményeket fűztünk hozzá, talán túl nagyokat is. Lehet, hogy ezért okozott csalódást.

Ugyebár adott nekünk több tucat minyon, akik már a dinoszauruszok ideje előtt is jelen voltak a Földön, és azóta keresik a megfelelő, nagy kezdőbetűs Gonoszt, akit szolgálni tudnának, anélkül, hogy végeznének vele. Több történelmi esemény és korszak kerül a képernyőre, a minyonok mindenhol ott voltak. Aztán eljött egy nagy válság; a semmi közepén ragadtak, egy szem gonosz nélkül. És akkor jön Kevin, aki megunja a semmitevést és a céltalanságot. Elhatározza, hogy nekivág a nagyvilágnak, és megtalálja a Gonoszt. Az útján pedig Stuart és Bob. Ők hárman belecsöppennek az 1960-as New York-i életbe, és itt kezdődik el minden tulajdonképpen.
Nekem tetszett, hogy a készítők a minyonok Gru előtti életét akarták lefesteni nekünk, és bíztam benne, hogy valami érdekes lesz, vicces és értelmes. De mit várunk egy olyan filmtől, aminek a főszereplői még beszélni sem tudnak? Nem mintha ez akkora probléma lenne egy filmnél, de itt az. A történet (és úgy az egész) felesleges. Volt néhány vicces jelenet, amin mosolyogtunk, mi nézők, de még a gyerekek sem törtek ki a nevetésben. Ez a másfél óra kínos volt. Vártam, hogy mikor lesz vége.
A mozi teljesen meg volt telve kicsikkel, a szüleikkel, és fiatalokkal. Tényleg tele volt, de valahogy senki nem tudta értékelni a poénokat, amik leginkább a négy-hét éves korosztálynak szóltak, csakhogy még náluk sem arattak nagy sikert. Lapos volt a cselekmény, és még a minyonok cukisága sem tudta végig vinni a történetet. 
Viszont Kevin, Stuart és Bob jó karakterek voltak szavak nélkül is. Őket szerettem. Scarlett csak egy gonosz volt a többi gyerekfilmben szereplő gonosz közül. Scarlett vőlegénye/férje, Herb viszont tetszett: Scarlett miatt a rossz oldalon harcolt, de voltak határozottan jó pillanatai, amikor nagyon szerethető karakternek tűnt, és az is volt (számomra legalábbis). Kicsit többször is szerepelhetett volna.  A "nagy csata" sem volt igazán nagy, nekem az volt a mélypont, nem is igazán emlékszem a részletekre, nem is fontosak. A lényeg, hogy ettől a filmtől mindenki sokat várt, és lehet, hogy ezért, lehet hogy azért, mert a film tényleg csak egy közepes, mindenesetre nem kötött le. 
Az előzetes sok mindent ígért; vicceket, pörgős cselekményt, és végtelen cukiságot, viszont végül csak az utolsót tudta megadni, azt sem teljesen.
3/5
kedvenc szereplő: Stuart, Herb
kedvenc jelenet: New York-i partraszállás
amik/akik nem tetszettek: Scarlett karaktere, és a történet
ajánlom: kicsiknek

2015. július 27., hétfő

Könyvek, amiket elkezdtem...

..., de sosem fejeztem be (ez lett volna a cím, de túl hosszúnak minősült).

Ha őszinte akarok lenni, akkor elég sok könyvet kezdtem el, amiket nem fejeztem be. Persze ez nem jelenti azt, hogy ezek a könyvek rosszak (mert nem azok), csak hogy hangulatfüggők, esetleg (számomra) nehezek, vagy a témájuk túl mély ahhoz, hogy csak úgy simán kivégezzem őket.
Úgyhogy most itt ez a lista, amivel megnyitom a "Könyves rovatom" (még dolgozom a címeken), és elmagyarázom, melyik könyvet miért hagytam félbe.
(A legtöbb könyv pedig a Várható menüpontba fel van tüntetve, mivel szeretném majd elolvasni mindent, és írni is róluk, de bizonytalan ideig még valószínűleg a polcomon fognak heverni érintetlenül.)

1. Diana Beate Hellmann: Eva és Claudia
Szeretem ezt a könyvet, imádom. Kétszer kezdtem el, de egyszer sem fejeztem be. A történet leginkább Eva-ról szól, aki prima ballerinának készül, és az efelé vezető út fájdalmait meséli el, egészen addig, míg rákot diagnosztizálnak nála. A kórházban szobatársául kapja Claudiát, aki trágár, közönséges és torz, ezt pedig Eva a maga finom lelkével, és elegáns stílusával nehezen tudja elviselni. Egy idő után viszont megtörik a jég, sok mindenen mennek keresztül együtt, megküzdenek - és vagy győznek, vagy nem - a saját démonaikkal, betegségükkel. Fogalmam sincs, mi a történet vége, és ez zavar, de annyi minden van ebben a könyvben, ami elgondolkodtat, megbotránkoztat vagy megsirat, hogy nehezen veszem rá magam az újraolvasásra.


2. William Young: A Viskó
Sokat hallottam erről a könyvről, leginkább az anyukám biztatására vettem meg, és a molyon olvasott értékelések miatt. Az első húsz oldalig jutottam, majd félretettem, és azóta is egy helyben hever (vicces is lenne, ha csak úgy elsétálna).  Nem tudom pontosan, miről szól, csak körvonalakban; Isten, egy kis házikó és egy beszélgetés. 
Nem tudom, mi állított meg az olvasásban, talán nem volt hozzá hangulatom, de a sok jó miatt, amit hallottam róla, biztosan be fogom fejezni egyszer.



3. Neil Gaiman, Tarry P.: Elveszett Próféciák
Az első Neil Gaiman könyvem, amit megvettem. A Füst és Tükör könyvtári példányát már elolvastam, tetszett, Neil Gaiman pedig szimpatikus pasi, de az Elveszett Próféciákhoz hangulat kell. Háromszor kezdtem neki, háromszor hagytam félbe, viszont nem mondanám, hogy nem tetszett. Örültem, hogy az író valami újat teremt nekünk, és nem halál-komolyan adja elő az egészet. A Gaiman-őrület miatt vettem meg, és mert egy kedvenc bloggerem ajánlotta. Tudom, hogy jó könyv, és az én stílusom, de még nincs itt az ideje.



4. Bram Stoker: Drakula
A filmet láttam először, még az eredetit, és imádtam, nagyon tetszett, a könyv pedig klasszikus, a vámpír-kultusz elindítója.
Nem a legújabb példányt vettem meg, hanem egy régi kiadást egy antikváriumban, szóval nem adtam ki rá sok pénzt, és őrülök neki, mert nekem tetszett. Nem volt az én stílusom. Vontatott volt, lassú, és száraz... legalábbis nekem. Szeretem a nyugodt tempóban zajló cselekményeket, de ez nem jött be. Elég korán feladtam, talán ötven oldalt olvastam el, de nem érdekeltek a fejlemények.


5. Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe
Az egyik kedvenc íróm, az egyik kedvenc könyvem annak ellenére, hogy nem olvastam végig. Két éve szenvedek vele, mert nagyon elakarom olvasni, szeretném tudni a végét, és tudni akarom, mi történik Dorian-nal a továbbiakban, de nem megy. Nehéz olvasmány, hozzá kell szokni a nyelvezetéhez. A tizenkilencedik század kacifántos, angol nyelvezetét használja, ami gyönyörű, de nehéz megemészteni. A történet egyszerűen zseniális, és imádom a botrányos könyveket, de ezt valahogy még nem sikerült kiolvasnom.




6. E. L. James: A szürke ötven árnyalata
Oké, ennek egyszerű a története: nem olvastam ki, mert rossz. Ez a könyv szimplán rossz. Olyan az egész, mintha egy tizenéves, tüzelő kis csaj írta volna. A leírások rosszat, Anastasia egy katasztrófa, "Mr. Grey" egy pszichopata, romantika pedig nincs benne. A film értékelhető volt, tényleg, bár szörnyen unalmas, de a szép képi világért megér egy tapsot.
Egyszerűen nem érdekelt mit bénázik Anastasia és Christian. Miután Grey "megb*szta" (mert hát ugye ő nem szeretkezik) szegény lányt, minden ismétli magát. Ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a dialógusok, csak mind máshogy körítve. Fájdalmas volt az egész.

7. Radka Denemarková: Ki dörömböl?
Ehhez a könyvhöz már tényleg hangulat kell. Megviselt az a pár oldal is, amit olvastam belőle. Két depressziós ember életét meséli el, akik végül (talán?) egymásra találnak, és (talán?) meggyógyulnak. Nem sok mindent tudok a könyvről, de beleolvastam a könyvesboltban, és tetszett a hangulata. Ami még mindig tetszik, de megrázó, és fájdalmas (teljesen máshogy, mint A szürke ötven árnyalata). A könyv egyébként tele van iróniával, és szépen felépített mondatokkal, szóval nem egy rossz olvasmány.
 Erős lelkierővel rendelkező egyedeknek ajánlom.


8. Guillermo Martínez: Luciana B. lassú halála
Elkezdtem, letettem az asztalra, majd véletlenül megfeledkeztem a létezéséről.
Nem volt rossz, én untam kissé. Vékonyka könyv, Luciana  egy híres írónak, Klosternek dolgozik; legépeli a történetét, miközben az író mondja. Mikor pedig Kloster elutazik, egy másik író szolgálatába szegődik, míg az nem használhatja a karját egy sérülés miatt. Pár évvel később Luciana megjelenik ennek az írónak a házánál, és meggyanúsítja Klostert a szerettei megölésével. Eddig jutottam, nem tovább. 
Nem hagyott bennem nyomot.

2015. július 25., szombat

White Bird in a Blizzard (film)

A YouTube-on találtam rá az előzetesre, mikor jó filmek után kutattam, és mivel szeretem Shailene Woodley-t, Shiloh Fernandez-t - Eva Green-t pedig főleg - gondoltam megér egy próbát.

Sok film nehezen indul be az elején, hisz' fel kell vezetni a történetet, hogy értsük és kapjunk egy alapképet az egészről, itt viszont érdekes volt a kezdet (persze, még így is megvolt a "bevezető"-érzet). A történet 1988-ban kezdődik, a főszereplője Kat (Shailene Woodley), aki egy tizenhét/tizennyolc éves lányt játszik. Az anyja eltűnéséről beszél nekünk, és a rejtélyről, hogy vajon hová tűnhetett, miért mehetett el. Közben ott van Phil, Kat pasija, aki valamiért nem akar lefeküdni vele többé (és ez egy fontos részlete a filmnek). Kat tulajdonképpen végig a pszichológusának meséli a történteket, az emlékeket, furcsaságokat, azt, hogy az anyja hogyan kezdett egy tökéletes családanyából egy labilis ronccsá válni. 
Kat és az apja a rendőrkapitánysághoz is elmegy, hogy bejelentsék az eltűnést, a lány pedig itt találkozik a nyomozóval, Theoval, akivel később pótolni fogja azt, amit Phil-től nem kap meg.
A film igazából szépen fel van építve, az emlékek bevágása miatt minden szükséges információt megkapunk a végkifejlet összeállásához, de mégsem mindent. A vég meglepett, de mégsem volt akkora csattanó, mint amekkora lenni akart. Tényleg kiszámíthatatlan volt. A film után visszapörgettem az eseményeket, hátha kihagytam egy kis utalást, amiből rájöhettem volna, hogy mi is folyik itt, de nem. Semmi sem mutatott rá a meglepetésre. 
A film második része már 1991-ben játszódik, Kat már fősikolás, és akkor kezd kiderülni minden, amikor hazautazik apjához, a szünetben. Lassan, de végül minden kérdésre választ kapunk.
A karakterek tetszettek, mindenkinek meg volt a célja a filmben, nem csak dísznek szánták őket. Egyediek voltak, minden cselekedetük visszavezethető és logikus.  Kat apját utálni lehetett (legalábbis én utáltam), mert beszari volt, idegesítő és feminin. Kat anyja is szörnyű ember volt, én viszont szerettem a karakterét, mert jól fel volt építve.
Kat-nek sok mindennel kellett szembe néznie, de legfőképp az igazsággal, amit nehezen, de elfogadott. Sok stressznek volt kitéve, főleg miután (spoiler) Theo kitálal neki a két éves nyomozásról, ami az anyja eltűnése ügyében folyt, és az apja kis titkairól. Utána már Kat barátai is elmondják, mit gondolnak a rejtélyről, és Phil is utalgat a titokra (sporiler vége).
Shailene Woodley szépen játszott, nekem teljesen átadta Kat érzelmeit. Eva Green, mint mindig, most is nagyot alakított. Christopher Meloni néha túljátszotta a szerepét, de összegezve neki is taps jár, ahogy az összes többi színésznek is.
4,5/5
kedvenc szereplő: Theo, Kat